Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vargyason

Vasárnap újból elindult a csapat felfedezni áldott szép hazánkat. Ildikó, Ernő, Lehel, Szilárd, Csaba és jómagam csaptunk a lovak közé és meg sem álltunk Barótig, ahol Gábor csatlakozott hozzánk.

A múltkori beszámolómat azzal fejeztem be, hogy Gábor és Ildikó nagyon közel áll ahhoz, hogy megállapítsák rokonsági szintjeiket. Ez sajnos elmaradt, de ennek ellenére most is Ildikó volt a sztár, azaz a piros pettyes gumicsizmája, amit szerre mindegyikünk leirigyelt. Meg is állapitottuk, hogy a piros kabátok mellé beszerzünk ebből is egyet, és majd ebben a felszerelésben fogunk bevonulni nagy győztesen a Mac Donald’sba. Hogy melyikbe, az még a jövő titka.

Vargyason „bérelt” autó várt minket, illetve István, hogy elvigyen a vargyasi barlangokhoz. A bérelt autónk elindult a tervezett útvonalon, és soförünk közben leelőzott egy  lovakat hajtó kisgyereket. Kiderült, hogy ezt nagyon rosszul csinálta, mert a gyerekben biza emberére akadt. A kis srác megmutatta, hogy nem olyan fábol faragták, akit csak olyan könnyen le lehet győzni. Mivel jobban ismerte a terepet, mint gondolnánk, egy óvatlan pillantban röviditőre lépett, becsapott a lovak közé és megelőzött minket. Előnyét mindvégig tudta tartani. Ezért egy dicséretet is kapott tőlünk.

Ahogy megérkeztünk az erdőhöz, Istvánt előre engedtük, és ő lett mindvégig az idegenvezetőnk. Ahogy megmásztuk a legmagasbb csúcsot, egy nagy nyüzsgés közepette lévő katicabogarakat találtunk. Megállapitottuk, hogy épp a nászukat ülték. Hát mit is tehettek volna mást abban a szép napsütésben. Természetesen sorra mindenki megörökitette őket. Kis pihenőnk után elindultunk lefele, de kederült, hogy a csúcsról lejönni (::::J ) nem épp oly egyszerü dolog. Hogy a kaland el ne maradjon, ezért az utjanikat egy nyáj, és főleg annak bátor őrei keresztezték, akik szabály szerűen eltéritettek minket az útról, így csak egy kis kerülővel tudtuk megérkezni az almási barlanghoz. De a veszélyekre fittyet hányva, Szilárd megörökítette a fogat vicsorogtató felénk rohanó kutyákat. Eme hősies tettéért minden elismerésünk Szilárdnak. Hamarosan meg is érkeztünk a barlangokhoz, és természetesen meg örökitettük magunkat az utókor számára.

Ahogy visszaérkeztünk, Gábor szülei finom ebéddel vártak minket, ami az úton megfáradt fotósoknak egy valóságos mennyei áldás volt. Miután megpihentünk, Gábor apukája megmutatta nekünk a családi múzeumot. Még azt is elárulta, hogy a kicsi fia milyen szépen farag. Nemsokára haza készülődtünk, de ahogy az lenni szokott, a hazafelé való indulás szándéka, és a tényleges elindulás között minimum egy óra telt el. Most az egyszer nem Gábor autója volt a tettes, de igy is őt „okolhatjuk” (J) az elindulás elmaradásáért. Ugyanis Gáborék régi háza  annyira lenyűgözte a csapatot, hogy egy óra alatt a kertben ill a ház körül több fotót készitettek, mint az egész napos kirándulás alatt. A nap végére azért megszületett az elmaradhatatlan csoportkép a szokásos helyszínen, de nem a szokásos géppel. Talán ez volt az  oka annak, hogy olyan hamar elkészült. Máskor visszatérünk a jól bevált Nikon D 80-ashoz. Remélem ezzel mindeki egyetért. J