Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Homoródszentmárton, Gyepes, Homoródremete

A "csapat" újabb kirándulása. 2009. December 20.-án

Decemberben újból elindult a négyesfogat, de most már hetes fogatra bővült, és még egy kakukk tojást is vitt magával. A homoródszentmártoni  fotózás azzal kezdődött, hogy a csajok lemaradtak a korai indulásról, ezért aztán meg kellett kérni a srácokat, hogy hagyjanak nekünk is fotóznivalót. Reméljük, hogy Lehel nem haragudt ránk, hogy olyan korán felkeltettük, és mi még nem voltunk sehol.

Valahogy mi is mégérkeztünk, és mivel 10 óra el volt múlva ezért egyből a templom felé vettük az utunkat. Hiába harangoztak, mert nem volt szerencsénk, ugyanis kiderült, hogy az istentisztletet nem a templomban, hanem az ifjúsági házban tartják. De azért kárpótoltuk magunkat. Ha már a templom nem volt nyitva, akkor felkérezkedtünk a toronyba (már aki fel mert jönni – ugyanis a toronyba félúton kiderült, hogy eléggé életveszélyes szorakozás). Felmenni felmentünk valahogy, de lemászni valóságos kaland volt. A templom után a faluba vettük az utat, épp elkaptuk a templomból hazajövőket, na még Gyula kedvenceit, a kecskéket. Igy igaz, hogy a kecskecsorda csordának nem volt éppen nevezhető, nem abásfalvi volt, és nem fél háromkor jött, de annál nagyobb örömmel pózoltak a tagjai. Igy aztán Lehel megállapitotta, hogy amit Gyula kiejt a száján, az meg is valósul!! Utána Alpár kedvenc témája következett, a felröppenő galambok. Azaz ha felröppentek volna, de olyan nyugisan csücsültek a ház tetején, hogy meg kellett őket mozgatni. Igen ám de a szakavatott fotósok nem túl jó céllövők, meg még egy valamire való hógólyót sem tudtak csinálni, mire erre rájöttek, addig a galambok szép csendben elszállingóztak a házról, így téma nélkül maradtunk. Természetesen, ahogy beigértem, a szájfény elengedhetetlen kelléke volt a szociófotózásnak, de a sztár nem ez volt. Hogy mi – az majd később kiderül.

A homordmenti fotózás következő állomása Almás lett volna, de végül Gyepes meg Remete lett belőle. Mikor megérkeztünk Gyepesre, útközben egy nagyon régi házra találtunk, no meg a barátságos gazdájára, aki megengedte, hogy bemenjünk az udvarára és onnan is megörökitsük a házát. Tovább haladva egy csapat emberkére találtunk, akik egymást kinálgatták innivalóval. Egy valaki közülük nagyon beszédes állapotban volt, meg is lehetett örökiteni, de ennek ára volt.  Domi volt a  rendes, aki  áldomást ivott a témával.

Gyepes után Ildikó javaslatára Remetére mentünk (na nem Gyergyóba, hanem Homorodra, aki nem tudta – többek között én is – hogy a megyében két Remete van). Remetére ti. malmot fotózni mentünk. Gábor nem értette, hogy ha a patak bent van a falu közepében, mi miért mészunk fel a hegyre. Ott fent aztán mindenre fény derült.  Itt megcsodálhattuk Erdély – szerintünk egyetlen szélmalmát. Igaz, hogy első látásra semmi jelét nem mutatta annak, hogy szélmamlom, de Ildikó megynyugtatott bennünket, hogy az. A szakavatott építész véleménye szerint a 19. Század elején épülhetett, én már azonnal tudokozódni kezdtem hol találhatnánk erről írásos dokumentumot, erre Gábor mindenkit megnyugtatott, ha nincs, majd ő ír egyet. Hajrá Gábor!!!

Remete még arra is jó volt, hogy felfedeztem, hogy Ildikó piros kabátján milyen szépen mutatnak az éppen lehulló hópelyhek. Gyönyörű kis kristályformályuk volt, amit nekem nem igazán, de másnak sikerült megörökíteni. Igaz az én piros kabátomon is pont olyan jól mutatattak, de megörökíthetetlen volt, mert nálam a “nem mozog, nem szuszog” elv nem működött.

Ezen út alkalmával a legnagyobb sztár Ildikó volt, a legnagyobb sikert elsősorban a piros parókájának köszönheti, amivel osztatlan sikert aratott nemcsak a fotóstársak, de a helybéliek között is. Volt aki csodálta, volt aki megrökönyödött, és volt akinek szó szerint le esett az álla. Na tovább nem szaporítom a szót, egy szó mint száz,  a nap végére kiderült, hogy Ildikó egy született fotómodell. (Virágh Zsuzsa beszámolója)